Fairies Garden - Tündérek kertje

A weboldalamon látható sorválasztók, képek,

képes-gondolatok, üzenetek,
egyedi tervezésűek, kivitelezésűek. Származási hely:

A Lelked Kertje.

https://alelkedkertje.ning.com/

A Kerti képek bemutató jellegűek, nem eladók!

Az itt látható írások a "Fui, quod es, quod eris sum" A lelked ♥ kertje kizárólagos tulajdona. Másolásuk, újraközlésük a

"Fui, quod es, quod eris sum" A lelked ♥ kertje

engedélyével lehetséges!

https://st2.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2222713546?profile=original

"Fui, quod es, quod eris sum" A lelked ♥kertje

AZ ANDAJANI SŰRŰ RENGETEG TITKA.

"Hol volt, hol nem volt, de biztosan volt, mert, ha nem lett volna, magam sem tudnék róla! Volt tehát valahol egy Malgamur nevű kicsiny falu, és e kicsinyke falu éppenhogy határán éldegélt másodmagával egy idős asszony. Egyedül nevelte árván maradt unokáit, Londart a fiút, és Sarentát a leányt. Nagyon szerényen éldegéltek, de Istennek hálát adván, azért minden nap jutott az asztalukra ennivaló. A fiú és a leány lassacskán felnőttek, s Londar egy napon odaállt idős nagymamája elé, kérvén, el ne szomorodjon, de ő most elindul szerencsét próbálni, és talán egy napon tehetősen tér majd vissza. Addig is kéri, el ne feledjék őt.

A nagymama hiába próbálta marasztalni Londart, de szívből ígérte, hogy nem múlhat el úgy egy nap, hogy ne gondolna majd rá. Majd kenyérkét, édes kekszet, s egy flaska hűs kútvizet pakolt a nagy útra. Rövid volt a búcsúzkodás, hogy ne sírják ki mindnyájan szemeiket ... Hosszasan tekintettek Londar után mindaddig, amíg el nem tűnt a malgamuri rengeteg erdő sűrűjében ...

Londar erdőből erdőbe érkezett, majd dúsan termő szántóföldek közelében vezetett az útja, mígnem egy gyönyörű, kerek tó partjára ért. Úgy ámulatba ejtette a tó szépsége, hogy le is telepedett a közvetlen közelében, s ha már pihen egy kellemeset, falatozik is egy keveset. Így is történt. Miután jóízűen eszegetett, ivott a kertjük kútjából való hűs vízből, szemeire szállt az édes álom. Bizonyára jóízűen szunyókált, és talán álmodott is, mert álom és ébrenlét határán valamiféle fura sustorgásra ébredezett, bár szemeit még nem nyitotta ki. Csendben hallgatódzott ... Megértette, hogy a hangok, az egyik közeli fáról érkeznek. Óvatosan kinyitotta szemeit, s a hangok vélt irányába tekingetett. S lám, valóban a halk sustorgások onnan érkeztek egy nagy, terebélyes fáról. A fa ágain madarak súgtak-búgtak, csicseregtek, de színtisztán, érthetően, némelyikük emberi hangon szólt a többiekhez:

- Ti is hallottátok a nagy hírt? - mondta az egyik kékes tollazatú madár a többieknek.

- Nem. Nem hallottuk. Milyen hírt kellett volna hallanunk?

- Hát azt, hogy az andajani sűrű rengetegbe költözött a Nagy Satrini Remete. -Tényleg? - rikkantották majdnem egy szuszra a többiek. Ez valóban nagy hír, mert az andajani sűrű rengetegnek nincs emberi lakója. Tudjuk, hogy sok tündér, és manó él ott.

- Igen így van! - szólt most halkabban a kékes tollazatú madár, de tudjátok-e azt is, hogy a Nagy Satrini Remete félig ember, félig tünde teremtmény, és nagy jóságos hatalommal is bír?

- Nem. Ezt sem tudtuk. S már szólt volna ismét a kékes tollazatú madár, de hirtelen egy csapat vízimadár szállt le a tó vizére, így aztán már az újonnan érkezőket szemlélgették, s a társalgás itt abba is maradt.

Londar alig hitt a fülének! Vajon még most is alszik, vagy talán ébren álmodik? Egy ideig bizony még ezen tanakodott, majd húzott egy jó nagyot a nagymamája töltötte kerti hűs kútvízből, s mert oly csillogóan tisztának látta a gyönyörű tó vizét, belemerítette flaskáját, és friss vízzel jól megtöltötte, majd felcihelődött, és útnak indult.

De mielőtt még eltávolodott volna, vissza-visszanézett a festőien szép tájékra, és valahogy nehéz szívvel indult tovább. Útja ismét szántóföldek, s meseszép virágos rétek, dombok között haladt, míg nem befészkelte gondolataiba magát egy furcsa sugallat, mely valahogy így szólt: "Londar! Vezessen az utad az andajani sűrű rengetegbe, ott is a Nagy Satrini Remetéhez...".

Londar igen csak meglepődött, sőt kicsit meg is ijedt! Soha nem járt még az andajani sűrű rengetegben. Különben az a hír járja róla, hogy épeszű ember messze elkerüli még a környéket is... Állítólag tündérek, és manók lakják, és még ki tudja miféle más teremtmények, akik vagy jót tesznek, vagy rosszat. S míg a sugallaton tépelődött, felidézte, hogy miről társalogtak a fán a madarak..., hogy a Nagy Santini Remete beköltözött az andajani sűrű rengetegbe. Londar nem értette, vajon miért tette. Miért nem maradt ott, ahol eddig, miért választott magának új környezetet ...


Nagymamája mesélt neki egyszer a Nagy Santini Remetéről ... Senki nem ismeri Őt igazán, egy nagyon titokzatos emberféle. De lehet, hogy nem is ember, hanem valamiféle emberhez hasonlító más teremtmény. Beszélik róla népek, hogy hol látható, hol nem. Egyik pillanatban itt van, a másikban megint máshol. De hogy rosszban sántikálna, soha senki nem állította.

No, jól van, legyen meg, aminek meg kell lennie - mormogta Londár -, s arrafelé vette útját, amerre az andajani sűrű rengeteg terült el. Londar még a közelében sem járt az andajani sűrű rengetegnek, de hellyel-közzel sejtette, hogy merre van, mert oly hatalmas volt, hogy nagyon messziről is igen jól lehetett látni. S így is lett. Hamarosan rátért arra a keskeny ösvényre, mely az andajani sűrű rengetegbe vezetett. Kétféle érzés kerítette hatalmába Londart. Az egyik az ismeretlentől való félelem, a másik pedig a kíváncsiság, és a kíváncsiság bizonyult erősebbnek, mert Londar nem kímélte magát úgy sietett, hogy minél előbb odaérjen. De a lábai már nem akartak lépkedni, s a gyomra is oly hangosan morgolódott, hogy hét határba is elhallatszott. Ilyen erőteljes, és hangos késztetésnek engedelmeskednie kellett, így hát az egyik terebélyes diófához letáborozott, evett is keveset, ivott is keveset, majd hirtelen elaludt. S láss csudát, amikor Londar már mélyen aludt, mintha egy csodálatos színes festővászon elevenedett volna meg körülötte.

Mindenhol földön, s égen apró teremtmények népesítették be a környéket, és még sokkal távolabb is, amerre a szem már nem lát el. Londar körül sürögtek, jól megnézték maguknak, még meg is szagolgatták a furcsa emberi idegent. Az egyik lila sapkás manócska, aki arról volt híres, hogy messze-távolba lát, figyelemre intette a többieket, mondván, hogy milyen szomorú Londar nagymamája, e pillanatokban is magában sírdogál. Londar húgocskájának egy másik falubeli ifjú "bekötötte a fejét", így szegény öregasszony teljesen egyedül éldegél.

- Tudjátok mit? - beszélt tovább a lila sipkás manócska.

Segítsünk Londarnak! - Rendben van! - Válaszolt azonnal a többi tünde-teremtmény ... S ahogy szemlélődtek Londar körül, észrevették, hogy oly kevéske az elemózsiája, hogy még egy tünde-manócskának sem elég a fél fogára. Így hát, jól megszaporították az elemózsiáját, és tündeforrásból nyert kristálytiszta hűs vízzel töltötték fel a kulacsát, de nem akárhogyan! ... Tudjátok hát meg, hogy majd minden egyes falásnál az elemózsia megszaporodik, és minden egyes hűs vízből való kortyolásnál a kristálytiszta hűs víz megsokasodik.

De éppen e pillanatban Londar szempillái meg-megremegtek, jólesően nyújtózott egyet-kettőt-hármat, majd körültekingetett maga körül, de addigra a tünde-népeket már egy láthatatlan fátyol takarta el a néhol kíváncsi emberi tekintetek elől. Londar kidörgölte a még maradék álmot szemeiből, feltápászkodott, kicsit elmélázott, mert jólesett volna még a másik oldalára fordulni, de eszébe jutott, hogy nem lustálkodhat, folytatnia kell az útját. Így hát magához vette kis batyuját, beleszimatolt az oly édesen zamatos, friss levegőbe, és tovább indult. Az ösvény, ahol mendegélt dúsan termő virágoktól volt ékes, nem is győzte megcsodálni a szebbnél-szebb virágokat. Ám, amikor ismét felemelte tekintetét mit látott...? Előtte magasodott a hírhedt andajani sűrű rengeteg. De nem ám csak kicsit, nagyon-nagyon! Londar sosem látott még ekkora hatalmas hegyeket, erdőségeket.

Meg is állt, mert majdnem földbe gyökeredzett a lába a meglepetéstől. Meglepetés, meglepetéseket érte ... A hatalmas hegyek ezüstös-kékes fényben pompáztak, a felettük úszó felhőket olyan szivárvány színek festették meg, melyeket emberi szem talán még sosem láthatott. A hatalmas hegyekben, helyen megbúvó szurdok-völgyek, erdők bújtak meg az azúrkék, s a smaragdzöld fenséges ruháit öltve magukra. S ahogyan a Nap sugarai egyik tájékról a másikra vándoroltak, úgy változott e meseszép színkavalkád is, melyet szavakkal nagyon nehéz leírni.

S amint Londar e sok csodálatosságon nem győzött álmélkodni, meglátta ám, hogy lába alatt az ösvény immár többfelé ágazik. Oh, de most mit csináljon, merre induljon tovább? ... De hirtelen egy belső hang, sugallat, késztetés jobb felé kalauzolta Londart. Londar nem sokat tétovázott, a jobb felé leágazó ösvényen folytatta tovább útját. Hamarosan egy gyönyörű tóhoz ért.

No, gondolta, talán nem hiábavaló, s itt az ideje ismét megpihenni. Így is tett. Harapott egyet-kettőt az elemózsiából, ivott egy-kettő kortyot a hűs vízből, majd eldőlt, mint egy jól megtömött zsák, és azonnal álomba is szenderült. Amint az ébrenlét határát elhagyta, s az álomlét titokzatos földjére lépett, az előtte elterülő gyönyörű tó szélén egy csónak várta. A csónak közelében vízimadarak beszélgettek, de amint észrevették Londart szárnyaikkal feléje integettek, hogy jöjjön közelebb. Londar engedelmeskedett a szíves invitálásnak, s, amint a tó szélén ringatódzó csónakhoz ért, a vízimadarak is odaúsztak.

- Isten hozott Londar! - köszöntötték kedvesen. Már vártunk téged. - Tényleg? - kérdezte Londar. Hogy hogy vártatok rám ...? Igen, már régóta várunk rád Londar, s végre megérkeztél.

Londar! - szóltak ismét a vízimadarak, akik nem közönséges vízimadarak voltak, mert hófehér tollazatuk a hófehérnél is hófehérebb volt, s a tollaik végén a tó vizének cseppjei úgy ragyogtak, mint megannyi briliánsok ... Londar! Neked Küldetésed van - folytatták beszédeiket a vízimadarak. Neked küldetésed van, de nem kell félned, mert a tünde-népek megsegítenek téged.

- Milyen küldetésem van nekem? - kérdezte Londar.

- Londar, legyél türelmes, és hallgass végig bennünket, nyugtatták Londart a vízimadarak, majd így folytatták tovább.

A te világodban már oly hatalmassá lett a gonoszság, hogy a tünde-népeknek is a Fejedelme úgy döntött, hogy megsegíti a jó embereket, de csak a jó embereket, hogy legyenek segítségére másoknak. Jól figyelj hát Londar!

Szállj be ebbe a csónakba, mely csónak elvisz téged a tó túlsó végéig. Ott aztán folytasd tovább az utad mindaddig, ameddig nem repül feléd egy szárnyas ló, mely szárnyas lovon egy tünde-lényt látsz majd. S e szavakat követően a vízimadarak beúsztak egészen a tó közepéig, ahol ezüstös ködfelhő ereszkedett rájuk, s néhány pillanat múltán már nem lehetett látni egyiküket sem.

Londar letérdelt a csodálatos tó vizének partjára, hogy annak hűs vizével felfrissítse arcát, miközben fejében egymást kavarták a gondolatok ... Egyáltalán hogyan került ide a tó közvetlen partjának közelébe, mert szilárdan emlékezett, hogy nem a tó közvetlen partján telepedett meg egy kicsit megpihenni, hanem távolabb attól. S hirtelen emlékezni kezdett mindenre, mely "álmában" történt, egy felettébb különös álomban ...

Mit is mondtak a vízimadarak? "Londar! Neked küldetésed van" ..., s hogy szálljon be a tó szélén ringatódzó csónakba ... Visszacammogott az elemózsiás batyuhoz, magához vette a kristálytiszta hűs vizet tartalmazó kulacsot is, és beszállt a tó szélén ringatódzó csónakba. S láss csudát! Ahogy Londar megtelepedett a csónakban, a csónak orra a tó másik széle felé fordult, és nekilátott szelni a tó ezüstösen csillogó vizét mindaddig, ameddig a tó másik széléhez nem ért.

Londar ekkor kiszállt a csónakból, és elindult az előtte feltáruló egyetlen járható ösvényen ...

Londart különösen csodás növények, fák, cserjék, virágok vették körül, és a fák oly hatalmasak, s varázslatos színűek, -fényűek voltak, melyeket azelőtt sosem látott. S ahogy egyre beljebb haladt az előtte feltáruló egyetlen járható ösvényen igen különös hangokat is hallani vélt ... E hangok hozzá is beszéltek ...

- "Londar! Már vártunk téged!" .. S mi történt egy következő pillanatban? Egy csudás teremtmény, egy sosem látott szárnyas ló szárnyalt Londar felé, rajta ült egy gyönyörű tündér. A szárnyas ló egyenesen Londar felé tartott, majd Londar előtt közvetlenül a földre ereszkedett.

- Londar! - szólt a tündér! Londar! A Nagy Satrini Remete már vár téged! Gyere ülj a hátam mögé, máris elviszlek hozzá! Nosza! Londarnak nem kellett kétszer mondani, hiszen annyi csudában volt már része, felpattant a szárnyas ló hátára a tündér mögé, a szárnyas ló a légbe emelkedett, s tova repült. Ki tudja már mióta repültek ég és föld felett, és alatta is, ki tudja hogyan, és merre szelték a láthatatlan magasságokat, és mélységeket, amikor a szárnyas ló ereszkedni kezdett. Csodálatos helyen értek földet.

- Megérkeztünk Londar! - szólt ismét a tündér. Lásd amott a Nagy Satrini Remete már vár reád. Londar lekecmergett a szárnyas ló hátáról, az ismét a légbe emelkedett, s kisvártatva eltűnt Londar szemei elől. Londar egy mesebelien szép helyen találta magát. Pazar szépségű fák, és virágok mindenfelé, de íme, hirtelen egy különös valakit pillantott meg egy olyan helyen állni, mely teljesen eggyé olvadt a heggyel, a fákkal, és minden csudálatos virággal es növénnyel ... - Oh Teremtőm! Ez bizonyára a Nagy Satrini Remete lehet! - motyogta leginkább magának Londar. Misztikus fény övezte e különös bejáratot, mely körülölelte a Nagy Satrini Remetét is.

- Gyere fiam közelebb! Csak bátran! - invitálta a Nagy Satrini Remete Londart. Londar vette a bátorságot, s elindult a Remete felé, aki széles mosollyal üdvözölte őt ismét. - Gyere csak bátran Londar! Beszédem van veled. Majd szívélyesen invitálta misztikus lakjába a Remete Londart, ahol hellyel kínálta, s valamiféle csudaitallal, étellel meg is kínálta. Majd mikor Londart már jóltartotta, megkérte őt, hogy legyen nagy figyelemmel irányába, mert Mindeneknek Nagy Fejedelme mérhetetlen kegyelmességében a jó emberek megsegítésére őt, Londart választotta ki az emberek küldöttjének, hogy vigye magával a földi világba a Mindeneknek Nagy Fejedelme ajándékait, mely ajándékokkal jobbá tehetik a földi élhető világot. - Vállalod-e Londar e küldetést? - kérdezte Londart a Nagy Satrini Remete.

- Vállalom Uram szívest-örömest! - válaszolt Londar, csak mondd meg nekem kérlek, mit kell tennem.

- Jól van Londar, ez az igaz beszéd! S a Nagy Satrini Remete elővett egy nagyon egyszerűnek látszó fonott kosarat, majd az asztalra tette, s így szólt Londarhoz:

- Londar! Itt ez a kosár. Az lesz benne, amiről te úgy gondolod, hogy élete során minden embernek szüksége lehet rá. Akkor is, ha volt egykoron nekik, vagy gonosz módon elvették tőlük. Íme Londar e kosár, rajtad a sor, hogy válassz belőle. Annyi erény, és minden ember emberségességéhez szükséges kincs meglesz benne, amiről te úgy gondolod, hogy fontos lehet az életük során. Londar e szavak hallatán értette meg, hogy milyen hatalmas felelősség nehezedett a vállaira. Oh, most mit, és hogyan tegyen! Mi lesz, ha rosszul gondolkodik, rosszul választ? ...

Majd eszébe jutott idős nagymamája, aki oly szeretettel terelgette őt sarjadó élete útjain ... Mindazt felidézte, amiről nagymamája mesélt, s szemei párásak lettek .. Most már tudta, hogy mit, és hogyan válasszon. Így hát, benyúlt a kosárba, s szívére hallgatva választott.

Bár Londar e súlyos pillanatokban is még az emlékezés mezején nagymamája mellett üldögélt, s hallgatta őt figyelemmel, a Remete szavai zökkentették őt vissza a valóságba, bár, hogy ez a ténylegesnek hitt, valóság volt-e, még magam sem tudom.

- Jól választottál Fiam Londar! - szólt a Remete..., s most ismét eredj útnak, vidd e kincseket a népeknek, hogy életük a Mindenség Nagy Fejedelme kegyelmességének gyümölcseivel legyenek gazdagok.

S hipp, s hopp, Londar hirtelen ismerős helyeken, utakon találta magát. Oh! - dünnyögte magában - amott a falum, még ilyet! ... Innen látom a kis fatemplom tornyát. ... S ahogy egyre közeledett, közeledett, meglátta nagymamáját is.

- Oh, Istenem! A drága jó nagymamám! Biztosan a kertikében dolgozik. Jól megszaporázta hát lépteit, és máris a kertkapuban termett. Nagymamája éppen a kertikében a gazt gyomlálgatta, lába mellett egy öntözőkanna pihent arra várva, hogy a szomjas kerti apróságokat meglocsolja. Már a kezébe is akarta venni, amikor hogy, hogy nem, tekintetét a kertkapu felé terelte, s mit látott! Hát az elveszettnek hitt unokáját látta meg. Leírhatatlan boldogsággal hagyta magára egy időre drága kertikéjét, s ahogyan csak tudott a kertkapu felé sietett. S abban a pillanatokban elcsendesedett minden. Csak a szeretet volt jelen. De oly erővel, és oly gyengéden, hogy nincsenek reá szavak sem. Benn a kicsi házikóban Londar hosszú beszédbe kezdett, majd beszéde vége felé megemlítette a Nagy Satrini Remetével való találkozását is, és azt a kicsi, egyszerű, fonott kosarat, melyből a Remete javaslatára azon földi erényeket, emberségességeket veheti ki majd, amiről úgy gondolja, hogy igen nagyon fontosak lehetnek minden ember életében. Nagymamája mindeközben könnyes szeretettel fogta Londar kezeit és megkérdezte tőle.

- Drága Unokám Londar! S mik voltak azon erények, emberségességek, melyeket kiválasztottál ama kosárból?

- Drága Nagyikám! A bölcsességet, a mértékletességet, az igazságosságot, az állhatatosságot, a hitet, a reményt, s a szeretetet választottam. Lassan a szavak is elfogytak, hasonlóképpen, mint a frissen sütött kenyérke az asztalról ... A Nap fényes sugaraival még egyszer e napon utoljára álomszéppé festette a tájat, hogy mindenkinek álomszép álmai lehessenek, majd pihenni tért. Holdapó, s Holdanyó felcammogott az égboltra, alaposan körülnéztek, majd mindeneknek pilláira álomport hintettek ...

Másnap, amikor a Nap újra felkel, ha Isten is úgy akarja, egy szebb és jobb világra ébredhetnek az emberek. Így lehessen!

Ha az ébredő hajnal jókedvedben talált,

s majdan a felkúszó Napkorong
fényessége is körbefonta
mosolytól fénylő orcád,
Szíved, - bár nem kell melengetnie -,
mégis beragyogja parányi honát.
Aztán útra kelsz, barangolsz egyik útról,
egy másikra ....,
Gyakran pacsirták énekétől örömködik szíved,
De néha sötét fellegek úsznak feletted ...
S ha nehéz idők járnak veled egy úton,
mégse vedd szíved körbe kőhalmokkal,
mert Isten mindig melletted, veled.
Béke, s a szeretet bősége áldjon meg Téged!"

"Fui, quod es, quod eris sum" A lelked ♥kertje

____________________________________________
Készült a :"Fui, quod es, quod eris sum" A lelked ♥ kertje
gondozásában. Le Jardinier.

https://st1.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2116094189?profile=original

"Fui, quod es, quod eris sum" A lelked ♥kertje

PIKNIK AZ ERDŐBEN.

"Valahol, talán messze, talán közel, van egy csodálatos erdő. Azonban az odavezető utat senki sem ismeri, csak azok, akik ott élnek. Mese szép ez az erdő ... , s minden apraja-nagyja a legteljesebb egyetértésben, boldogságban éldegél. Ezen a verőfényes szép délutáni napon Suppli mester már igencsak késésben volt, ezért szaladóra fogta, hogy ne késse le a délutáni piknik-partit. Mert ugyanis úgy belemerült foglalatosságaiba, hogy, amikor észbe kapott, hogy már úton kellene lennie, még kosárba valója sem volt. Ezért nagy sebbel-lobbal magához vett némi supriát (ez a erdei lakók fizetőeszköze), a kosarat, és szedte a lábát, ahogyan csak tudta egészen a közeli gyümölcsösbódéig. Szerencséjére szebbnél szebb gyümölcsök sorakoztak a kosarakban, így szőlőt vásárolt, meg amúgy is nagyon szerette a szőlőt, és szaladt tovább, meg nem állt, egészen addig, amíg meg nem érkezett.

Már majdnem mindenki ott volt, és örömmel szemlélgették a jobbnál jobb finomságokat.

Virágtündérke egy piroskalapú gomba tetején ücsörgött, és rágcsált valamit, de hogy mit, még én sem látom.

Pikkentős Purmula a Pikkentős famíliából kissé idegesen álldogált egyik lábáról a másikra, mert, hogy miért késnek ennyit a partizók ... bizony mindjárt nekifog a falatozásnak, hiszen úgy korog a gyomra, hogy az erdőn túl is meghallják. No, végre! Úgy tűnik, mindenki megérkezett, bár mindeközben az őzikék is vígan falatoztak, s persze virágtündérke is vígan falatozott mit sem törődve a mérgelődőkkel, a tépelődőkkel, s a várakozókkal.

- Ugyan már! ... - gondolta magában. Van nekem annál több eszem, hogy e csodálatos délutánon bármin is mérgelődjem, majd jóízűen rágcsált tovább. Aztán mondanom sem kell, hogy még mások is érkeztek sorban, de sajnos már nem fértek rá a képre ...., mint a szárnyas népek is, s a csőrükben hozták sorra a finomabbnál finomabb harapnivalókat. A zenekar pedig rázendített ... Oh, még nem mondtam? Zenekedvelő méhecskékből verbuválódott a zenekar. Húzták is rendesen, s a sok-sok madárka pedig vígan csicsergett hozzá. Hamarosan minden elfogyott, a pocakok megteltek, a pillák pedig álmosan le-lecsukódtak... Ahol letelepedtek, álomba is szenderültek. De, hogy meddig szunyókoltak, nem tudom. Egy azonban biztos, hogy szunyókolás után mindenki nekicihelődött, s szárnyalva, vagy a lábain hazacammogott. Így telt el ez a csodálatos erdei nap. S, ha már a szunyókolásnál tartunk, mert esteledik erősen, nektek is szép álmokat kívánok!"

_______________________________________________________

Készült a "Fui, quod es, quod eris sum" A lelked ♥ kertje

gondozásában.   Le jardinier.

https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2201048646?profile=original

          "Fui, quod es, quod eris sum" A lelked ♥kertje

A REJTÉLYES PILLANGÓK ESETE.

"Hol volt, hol nem, meglehet oly távol, ahol még a madárkák sem repkednek, de az is lehet, hogy szempillantásnyi távolságra Tőled is, a titokzatos erdőlakók egy verőfényes reggelen furcsa esemény hallatára siettek a titokerdő egy igen-igen titokzatos zugába .... De vajon mi történhetett, mely ily nagy riadalmat keltett ...? Hát képzeljétek el, hogy hatalmas pillangók lepték el a titokerdő e titokzatos zugát ... Az erdőlakók még sosem láttak ily csudát, de meg is rettentek a hatalmas, ám csodaszép pillangóktól. A történtekhez még hozzá kell illesztenem egy igen fontos tényt, hogy az erdőlakóknak fogalma sem volt, hogy a hozzájuk képest igen nagy "valamik", pillangók. Nem láttak még hozzájuk fogható teremtményeket, sem ilyen nagyra nőtteket, így érthető e nagy riadalom.
Az erdőlakók bölcsei odútanácsot trombitáltak össze, hiszen sürgősen ki kell bogozniuk e különös rejtélyt.
Miközben a bölcsek tanácsot ültek, az erdőlakók közül voltak, akik egy-egy fa, bokor mögé bújva figyelték a fejleményeket, mások az otthonuk vélt biztonságában várakoztak.
A rejtekhelyükön kukucskálók is folyamatosan figyelemmel kísérték a különös eseményeket ... Megállapították, hogy nem érkezett több "valamicsoda" a titokerdő ezen igen titkos zugába, de nem is szálltak el onnan. Fenyegetően sem viselkedtek, de barátságosan sem. Csak szálldogáltak ide, és oda.

A tanácskozó bölcsek nem jutottak egyről a kettőre, így felcihelődtek, és elindultak a titokerdő legbölcsebbikéhez, hogy tanácsot kérjenek. A titokerdő legbölcsebbike egy majdnem égig érő fa volt, s, ha hiszitek, ha nem, beszélni is tudott. De ez mit sem számít ahhoz képest, hogy matuzsálemi korát is meghazudtolván ebben az erdei időben is még dúsabb lombkoronával díszelgett, mint ennek előtte. Hatalmas család feje volt e legbölcsebb titokerdei fa ... mikor a bölcsek odaértek, éppen a kis levélsarjakat korholta, de, hogy miért, még magam sem tudom. A bölcsek a fához érvén elmondták, hogy miért kérik a tanácsát. A bölcs fa játszani terelgette a fiatal hajtásokat, pontosabban a fák körül kergetőző szellő fiúk, s lányok felügyeletére bízta őket. Ki tudja már mióta ők vigyáztak a gyakran rakoncátlan hajtásokra ...

A bölcs fa kevés ideig gondolkodott, majd így szólt a várakozó bölcsekhez:
- Tudjátok-e, hogy mi azoknak a nagy szálldosó "valamicsodáknak" a neve?
- Nem, nem tudjuk - válaszolták a bölcsek.
- Nos, hát elárulom nektek: azok mind pillangók. - Pillangók? - vágták rá meglepődve a bölcsek. De hát a pillangók kicsikék, oh, te Fák Legbölcsebbike, jól tudhatod, hogy a titokerdőben is vannak pillangók ...
- Hogyne tudnám! - szólt a Fák Legbölcsebbike, de ezek a pillangók egy másik országból érkeztek, ahol sokkal nagyobbak a teremtmények, mint minálunk. Most már értitek?
- Igen, érjük, válaszolták a bölcsek. De nem értjük, hogy miért szálltak ide hozzánk, ha nekik is van lakóhelyük.

- Tudjátok, - szólt a Fák Legbölcsebbike -, ahol e nagytestű pillangók élnek, egy csodálatos vidék. Majdnem olyan különlegesen szép, mint a mi Titokerdőnk. De, ahol jó él, ott a rossz is hamarosan ott terem, így történt a pillangók hazájában is.

Elmondom hát nektek Titokerdő Bölcsei, hogy mi történt a pillangók hazájában. Figyeljetek jól!

Egy szép napsütéses délelőttön az égboltot hirtelen felhőszerű képződmény takarta be. De annyira magasan volt, hogy a pillangók hazájában senki nem ismerte fel, hogy veszedelem közeledik. Ez a veszedelem pillangófaló madarak képében érkezett, és azonnal le is csaptak a gyanútlan, szebbnél szebb pillangókra. Sokat felfaltak közülük, s akik megmenekültek, szerte-széjjel szálltak, amerre csak a szemük ellátott. Így érkeztek a mi drága Titokerdőnkbe is ezek a pillangók, és valójában tudjátok meg, hogy menekültek. Nem kell tőlük tartanunk! Azt javaslom, hogy inkább segítsünk nekik, hogy ismét béke legyen a hazájukban, és békében visszatérhessenek.

- Oh, de jó, köszönjük Fák Legbölcsebbike, hogy megnyugtattál bennünket, de áruld el nekünk, hogyan segíthetnénk ...
- Íme, halljátok javaslatom! A pillangóknak fenséges illatuk van, és ez vonzotta ama gonosztevőket a pillangók hazájába. De, ha nem érzik többé a pillangók fenséges nektárillatát, biztosra veszem, hogy örökre elhagyják az országukat.
-Jó, megértettük Fák Legbölcsebbike, de mit tudunk mi tenni ez ügyben?

- Emlékeztek? - szólt a Fák Legbölcsebbike! Emlékeztek? Van a Titokerdőben egy cserje, melynek az illata oly különleges, de oly erőteljes is, hogy még mi közülünk is sokan idegenkednek tőle. Ebben az illatban kell megfürödniük a pillangóknak, és megszűnik a veszedelem. Vállalja valaki közületek, hogy elviszi e hírt a Titokerdőben rejtőzködő pillangóknak: fürödjenek meg azonnal, és vigyenek szárnyaikon jó sok illatot a hazájukba, és osszák szét mindenkinek?

A bölcsek azonnal neki is indultak egyenesen a Titokerdő legtitkosabb zugába, ahol a pillangók meghúzták magukat. Köszöntötték a pillangókat, es elmondták nekik, hogy gyógyírt találtak e nagy bajra, es elkalauzolták őket az igen erős illatú cserjékhez, hogy vigyenek elég illatot magukkal, és osszák széjjel.
A nagytestű pillangók felbátorodtak, és pillangótánccal köszönték meg a jótanácsot, és az igen erős nektár illatot is. Jól felmálháztak belőle, és kissé roggyantan, de visszaszálltak a hazájukba.

A titokerdőbe visszatért a békés nyugalom, mindenki nagyon örült, hogy sikerült e nagy veszedelmet visszaszorítani. Ennek örömére titokerdei eszem-iszomot ültek, majd táncra is perdültek, míg el nem nem szunyókáltak.
Másnap hajnalok hajnalán minden Titokerdő-lakó ismét boldogan ébredt, és nekilátott aznapi foglalatosságainak. Egyszer csak a messzi távolban mit láttak, mit nem, valamiféle színes forgatagot láttak közeledni ... Meresztették is a szemeiket, míg nem a színes felhőkavalkád pillangókká alakult, s a pillangók szépen, lassan leszálltak a Titokerdő legtitkosabb zugába. Nosza, mindenki letette azt, ami éppen a kezében volt, s szaladtak, ahogyan csak a lábaik bírták, hogy minél hamarabb odaérjenek.

Mire odaértek, a pillangók már egy ideje várakoztak, várták a titokerdei népeket, mert bizony ajándékot hoztak nekik.
Minden száj tátva maradt az édes-illatos ajándék láttán, s az orrok nem győzték beszimatolni a fenséges, mézédes illatokat ...

Mikor mind egybegyűltek, megszólalt a legszebb pillangó:

- Kedves titokerdei népek! Örök hálával tartozunk nektek, hogy megmentettétek pillangóink életét. Úgy lett, ahogyan reméltétek. A falánk pillangófaló madarak messze szálltak, és többé vissza sem térnek. Hálánk jeléül fogadjátok el tőlünk e fenséges illatú mézédes nektárt, mely telve van a Nagy Természet minden szépségével, jóságával. Majd tiszteletkört repültek, s lassan eltávolodtak a már könnyes tekintetek elől ...

Bizony így történt, ha mondom! Mert bizony nincs oly szegény, aki a jóság kosarából ne tudna adni másvalaki boldogulására."

____________________________________________

Készült a : "Fui, quod es, quod eris sum" A lelked ♥ kertje
gondozásában.   Le Jardinier.