Fairies Garden - Tündérek kertje

A weboldalamon látható sorválasztók, képek,

képes-gondolatok, üzenetek,
egyedi tervezésűek, kivitelezésűek. Származási hely:

A Lelked Kertje.

https://alelkedkertje.ning.com/

A Kerti képek bemutató jellegűek, nem eladók!

Az itt látható írások a "Fui, quod es, quod eris sum" A lelked ♥ kertje kizárólagos tulajdona. Másolásuk, újraközlésük a

"Fui, quod es, quod eris sum" A lelked ♥ kertje

engedélyével lehetséges!

"Fui, quod es, quod eris sum" A lelked ♥ kertje

https://st5.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2648509737?profile=original

AZ ERDEI VENDÉGHÁZ ESETE.

"Egyszer biztosan megtörtént, hogy a Chillibell közelében elterülő nagy erdőben különös eseményeket jegyeztek fel. Az erdőnek abban az időben két erdőkerülője is volt. Mindkettő nagyon szerette a munkáját, s nem mellesleg nagyon jó barátok is voltak. Az egyik erdőkerülőt Imhóknak hívták, a másikat Emhóknak. Családjuk nem lévén szinte minden idejüket az erdővel és annak állataival töltötték, s így aztán minden nap vége felé az erdőben, a vendégházak melletti erdészlakban hajtották álomra fejüket. E szép nagy erdőnek, - melyről úgy tartották, hogy se eleje, se vége nem volt, mert oly hatalmas volt -  mindig sok látogatója lett volna, ha nem féltek volna, hogy ki nem találnak majd belőle. Így aztán kevés látogatója volt e szép nagy erdőnek ... Leginkább a titokzatos mesterségek közül az erdészetben jártas emberek látogattak el ide, s pihentek meg néhány napocskára.

Az erdészetben jártasak, kicsit különös emberek, lehet mondani, hogy kicsit maguknak is való, különc emberek is, ám szent igaz, hogy minden csínját-bínját ismerik az erdei mesterségnek, mert nem akármilyen mesterség az ám! Ha hiszitek, ha nem, értik a Nagy Természet titkos nyelvezetét, és ismerik az állatok beszédeit is. De, ha még nem említettem volna, a chillibelli erdészemberek csak Chillibellben voltak ismertek, mert ha a világ bármely másféle tájairól kérdezősködtek volna felőlük, senki nem tudott volna róluk bármit mondani, mert sehol másutt nem ismerték őket. Ezek az igen különös emberek, mint mondottam, értették a Nagy Természet titkos nyelvezetét, és az állatok beszédjeit is, és bizony tudtak minden búra-bajra valami igen jótékony gyógynövényt, mely hipp-hopp messzire elfújta a bút, és a bajt is. Így aztán nem csoda, hogy nagy tiszteletnek örvendtek a chillibelli népek előtt.

Chillibell lakói a szép nagy, ám igen titokzatos erdő legszéleit látogatták. Némelyikük gombát szedett, mások csodás mezei-erdei virágokat, színes bogyókat gyűjtött, ismét mások tűzifát gyűjtöttek, mert az erdő tűzifából is kifogyhatatlan volt. Ám az is igaz, hogy ezen igen csak titokzatos erdő sokféle különös történetre adott alkalmat, így aztán szinte naponta születtek misztikusabbnál misztikusabb történetek ... S amikor az emberek estefelé megvacsoráltak, meg is pihentek, a jóleső pihenés, csevegés közben mesélték egymásnak a különösebbnél különösebb történeteket.

Azonban a chillibelli erdészek soha senkinek semmit nem meséltek. Hiába faggatták őket, meséljenek arról is, hogyan telik egy napjuk, de ezek a különös erdészek soha sem álltak kötélnek, mindig bölcsen hallgattak. S amikor a fülükbe jutott néhány hamis történet, a történet terjesztőire legyintettek egy nagyot, majd mosolyogva jegyezték meg, hogy "szamárság" ... Azonban egy napon olyasmi történt, mely nem a titokzatos erdőt bolygatta fel, hanem jócskán felbolygatta egész Chillibell népét.


E titokzatos erdő még titokzatosabb erdészei biztosan tudták, hogy az erdőben nem csak a Nagy Természet állatkái élnek, hanem sokan mások is: titokzatosabbnál titokzatosabb teremtmények. Ám e teremtmények azért élhettek e meseszép erdőben, mert oly jóságosak voltak, hogy az emberek között ilyen jóságosakat egyet sem találni. A chillibelli népeket titokban segítették. Ha valamelyiküknek eltűnt valamije, vagy elhasználódott, hipp-hopp tettek az elhasználódott helyére egy újat ... , s mondjuk a kemencesut mellől láthatatlanul ők maguk is örömködtek a nagy csodálkozásoknak, határtalan örömöknek. Mert bizony voltak Chillibellben igen szegény népek is, és sok gyermekes anyukák, nagymamák, akik elvesztették szerettüket, így maguk nevelgették a rájuk maradt unokákat. Bizony a segítség mindig elkelt.

Chillibell népei igen dolgos népek voltak, de nem voltak túlzottan sokoldalúak. Az egyik kovács volt, a másik asztalos, a harmadik tetőfedő. Bár mesterségüket igen akkurátusan végezték, számos más hasznos dologhoz kevesük értett. Így gyakran rá voltak hagyatkozva a titokzatos erdőkerülőkre, akiknek mindig volt valamely hasznos tanácsuk, hogy mit, s hogyan csináljanak. De vajon, e titkos tudások birtokába hogyan jutottak az erdőkerülők? Nem kell ám gondolni semmiféle bűbájosságra, boszorkánykodásra, mert ez az erdő olyan erdő volt, hogy a gonoszságot, bármiféle ármánykodást, azonnal kivetette volna magából. Csak azt tűrte meg, és segítette, ami épülésére, hasznára volt a Nagy Természet mindegyikének. Hogyan is tűrhette volna meg erdőszéleire látogató chillibelli népeket, ha csak egy is közülük rossz ember lett volna. Bizony nem tűrte volna meg, s meg nem ajándékozta volna egyikőjüket sem jóságával.

No, de mint megemlítettem, egy kerekedő, színesedő hajnalon Sumka, az egyik igen dolgos tetőfedő egyetlen fia, az erdőszélen ténykedett. Még sötétedéskor érkezett oda, hogy élete egyetlen nagy szerelmének, a chillibelli molnár egyetlen leányának az erdei titokzatos, s igen különleges virágokból gyűjthessen, és hajdíszt készíthessen.


Sumka úgy belefeledkezett a nagy virággyűjtésbe, hogy semmi másra nem figyelt csak arra, hogy minél szebb, különlegesebb virágokat tudjon gyűjteni. Úgy szökkent ide, s oda, mint egyik virágról a másikra szálló méhecskék. De vajon miért e nagy készülődés? Tudjátok hát meg, hogy az elkövetkező nap Chillibellben színpompás virágbálra kerül majd sor, és Sumka párja, táncpartnere a chillibelli molnár-mester csoda szép lánya lesz, s ezen a virágbálon szeretné a kis virágdíszt a hajába tűzni. S, amint Sumka úgy szökkent egyik szebb virágtól a másikig, mint a méhecskék szállnak egyik virágtól a másikig, hirtelen nagy fájdalom járta át a testét, s, amint feleszmélt egy mély árokban találta magát. Az addig szedett virágai szerte-széjjel hulltak ... Sumka lába annyira sajgott, hogy lábra sem tudott állni. Első rémületében arra gondolt, mi lesz most ővele, ki segít majd rajta, hiszen senki sem tudja, hogy hajnalok hajnalán ide indult. Titokban akarta tartani, hogy a meglepetés igazán meglepetés maradjon.

Nézett jobbra, balra, felfelé, de maga körül csak a földes árkot látta, felül pedig az égszínkék eget. Most mitévő legyen? ... Senki nincs, akitől segítséget remélhetne, és egyedül a mély árokból sem tud kimászni, mert nagyon fáj a lába. Sajgó lábbal elkeseredetten ült az árok legmélyén, amikor neszezésre lett figyelmes. Hangokat hallott, sosem hallott még e hangokhoz fogható hangokat, mikor valaki megszólította őt.

- Hát te Sumka, mit keresel itt az árok legmélyén?

Sumka, mikor nagy meghökkenéséből felocsúdott, a hang irányába felfelé tekintett, és mit látott? Egy gyönyörű tündérleányt.

- Igen, én kérdeztelek téged Sumka - szólt ismét a tündérleány.

- Ö, ö ..ö ... ö ... nyögdécselte volna ki magából a szavakat Sumka, de ez még jobban nehezére esett, mint, hogy képes lett volna kimászni sajgó lábával az árokból.

- Hát te ki, és mi vagy? - nyögte ki végre Sumka - és egyfolytában a szemeit dörzsölte, vajon igaz-e, amit lát, vagy az esés következtében a feje is megsérült ...

- Én az erdő egyik tündére vagyok. Hát te Sumka, nem látsz a szemedtől? - incselkedett vele a szép tündérleány.

- Oh, azt a mogyorófavesszejét! - motyogta Sumka - való igaz, amit látok. Ezt a csudát!

- Jól van, jól van - mosolygott a szép tündérleány. Segítek neked Sumka, legyél nyugodt, kihozlak az árokból. Aztán térült-fordult, csodálatos pillangóvá változott, és elszállt. Ki tudhatja mennyi idő telt el azóta, amióta a szépséges tündérleány pillangóvá változva elszállt, de Sumkának nagyon rövidnek tűnt, majd ismét hangokat hallott. Kikukucskált az árokból, és mit látott? Sok-sok csodálatos teremtmény nézett vissza rá. Volt köztük tündérfiú, tündérleány, a manók nemzettségéből is néhányan ...


- Egyik csodálatból a másikba esett, amikor megszólította az egyik manófiú.

- Hej, Sumka! Nem láttál még manófiút?

- Nem láttam. - mondta Sumka. Tudod, mindig abban hittem, hogy csak a mesekönyvekben léteztek, de a valóságban nem.

- Jól van - szólt néhány tündérleány. Később is beszélgethettek, de most hozzuk ki ezt az emberfiút az árokból.

Így is történt. Egy szempillantás, vagy talán kettő, Sumka árkon kívül találta magát, és repült, repült a pillangók szárnyán, akik valójában tündérleányok voltak.

Sumkát fájós lába nem gátolta meg abban, hogy repülés közben alaposan körülnézzen... Olyan helyeken repültek vele a pillangók, melyeken még soha sem járt, pedig gyakran látogatott el az erdőbe. Aztán egyszer csak a pillangók lejjebb ereszkedtek, majd egyre lejjebb, és egy szép tisztás kellős közepén egy erdei ház előtt leeresztették Sumkát szárnyaikról, majd ismét tündérleányokká változtak. Sumka a hátsófelén ücsörgött egy ideig, a tündérlányok némelyike eltűnt, majd a többiekkel együtt újra előkerültek, és a manók is különös teendőkbe fogtak. Sumka nagy érdeklődéssel szemlélte őket addig, ameddig a közeli faházikó ajtaja nyikorogva kinyílt, s az ajtóban egy idős őszhajú nénike állt. A különös hajú, ruházatú nénike odatipegett Sumkához, alaposan szemügyre vette az emberfiút, majd kedvesen hangon beszélni kezdett hozzá.

- Sumka fiam, ne aggódj! Majd én meggyógyítom a fájós lábad.

Sumka úgy meg volt szeppenve, hogy megszólalni sem tudott, csak tátogott, egy hang sem jött ki a torkán.

A különös hajú, ruházatú nénike mosolyogva odébb lépett, és mondott valamit a manófiaknak, majd azok Sumkához léptek, felemelték, és bevitték az erdei faházikóba.

Takaros kis házikó volt, volt benne minden, még olyan tárgyak is, melyekről Sumkának a leghaloványabb fogalma sem volt. Kényelmes gyékénytakarós ágyra tették, hoztak elébe italt, és gyümölcsöket is.

- Sumka fiam! - szólt a különös hajú, ruházatú nénike - tömd meg a pocakod, és jó nagyokat kortyolj a magam főzte teából is, mert az is a javadra válik. Sumkának kétszer nem kellett mondani, jó nagyokat kortyolt az igen ízletes teából, es azt sem tudta melyik gyümölcsöt egye a másik után. Mindeközben a különös hajú, ruházatú nénike Sumka fájós lába körül szorgoskodott, valamilyen furcsa krémmel kenegette, mely krém a faházikó apró résein át beszűrődő fények hatására úgy fénylett, ragyogott, hogy hozzá foghatót nehezen lehetett volna találni.

Sumka jól megtömte pocakját, jó nagyokat kortyolt az ízletes teából is, így aztán jobban szemügyre vehette a különös hajú, ruházatú nénikét is.


Hát lássatok csudát! Neki is hasonló fülei voltak, mint a manóknak, amit bizonyára eddig azért nem látott Sumka, mert bozontos, nagy hófehér haja eltakarta. Az erdei anyóka, talán nevezzük így a különös hajú, ruházatú nénikét, - mert bevallom, az igazi nevét jómagam sem tudom -, bizony észrevette, hogy Sumka jól megnézte őt magának, de nem szólt semmit. Tovább kenegette az emberfiú fájós lábát a még e pillanatokban is ragyogó krémmel, s közben valamit motyogott, de Sumka abból semmit sem értett.

- Nénikém! - bátorkodott Sumka kérdezni - .... Meg tudja nekem mondani, hogy én most hol vagyok?

- Meg én, fiam! Az erdő mélyén vagy, olyan távolságra az emberek lakta helyektől, hogy az emberek idáig nem láthatnak el.

- S Te anyókám itt élsz ebben a házban?

- Nem Fiam, nem, én nem ebben a házban élek, de gyakran járok ide is. Tudd meg hát, hogy ez a házikó, ahol most vagyunk, egy erdei vendégház. De tudd meg azt is Sumka fiam, hogy sem ezt az erdei vendégházat, sem más erdei vendégházat emberek nem látogathatják. Csupán két ember létezik a nagy földkerekségen, akiknek ismeretük van róla, és bejárásuk az erdő igazi vendégházaiba. Ők a két erdőkerülő.

Az erdei anyóka mosolyogva fogva két tenyerébe Sumka csodálkozó arcát, majd megpaskolta az egyik keze fejét, Sumka kissé bátortalanul felült, majd megpróbált előbb az egészséges lábára állni, majd a fájós lábára, s miközben újabb fájdalmakra számított, semmi sem történt. A lába talán még egészségesebb volt, mint a balesete előtt. A manófiúk, tündérlányok örömködve táncoltak Sumka körül, majd karon fogták, és kisiettek vele az erdei titokzatos vendégházból, jól megforgatták, pörgették, megtáncoltatták, aztán sipp-supp, hipp-hopp egy szempillantás, és Sumka ismét ott találta magát, ahol az árokba suppanása előtt a virágok között időzött.

Egy ideig meg sem mozdult, fejében kavarogtak a gondolatok ... Bizony nem tudta eldönteni, hogy ezek a nagyon furcsa események megtörténtek, vagy virágszedés közben egy jót aludt.


No, szépen vagyunk - mormogta maga elé Sumka ... Bizonyára megbolondultam ..., elment a valamire való eszem is, vagy talán beütöttem a kobakom olyannyira, hogy képtelenségeket fantáziálok ... Arra azért még emlékszem, hogy ide indultam, s el is jutottam ide, arra is emlékszem, hogy virágokat gyűjtöttem, és már elég szép kis csokorra valót szedtem, amikor ...

De most sem virágom, sem nem tudom hova tegyem a fejem ... Aztán hirtelen maga mögé pillantott Sumka, és oly csodát látott ismét, amiről úgy gondolta, hogy eddig legfeljebb csupán fantáziált ... A háta mögött a pázsiton egy csodaszép virágcsokor pihent, de olyan szép volt, hogy nincs is rá szó ... Minden virág szirma úgy csillogott, mintha ezernyi gyémántszemcsékkel lett volna behintve ... Ez ám a csodás virágcsokor! - mondta Sumka - oh, be csodaszép, oh, be csodaszép! Bizonyára nagyon örül majd a kedvesem, ha átadhatom neki, s a szépséges hajába is tűzhetek egy-egy szál virágot ...

Sumka nagy boldogan felszedelőzködött, ám nem tudta, hogy elég közelről vele örömködtek az erdei tündérek, és manók, no, és persze mondanom sem kell, hogy velük örvendezett a titokzatos erdei csodatévő anyóka is. A visszafele úton Sumka gondolatai a titokzatos erdei vendégház körül is jártak-keltek ... Sosem látta még ezt a vendégházat, de nem egyszer, sem kétszer járt már az erdőkerülők lakta erdei vendégházban, és ismerte a másik kettő vendégházat is, ahol megpihenhettek az erdei vándorok ... Majd ismét nekilátott morfondírozni a titokzatos erdei vendégházon, a tündéreken, a manókon, s az erdei anyókán is. S itt megtorpant kissé ...

- Nem, nem ez nem lehet! Butaság! Nem csak a lábam ütöttem meg oly nagyon, hanem bizonyára a fejem is. .. - gondolta Sumka, de rögvest tovább is építgette "gyenge lábakon álló" történetet ...

- De, akkor miért nem fáj a lábam, hiszen kutya baja, és biztosan tudom, hogy nagyon fájt, annyira, hogy lábra sem tudtam állni ...

S miközben gondolkodott, és gondolkodott, a falu elibe ért , s éppen akkor kondult meg a fatornyos templom harangja is ... Sumka nézett jobbra, balra, elibe, háta mögé, sehogyan sem értette, miként, és hogyan lehet, hogy hasonló az idő, mint amikor nyakába szedte a lábát, hogy virágot menjen szedni ...., mert éppen csak, hogy hajnalodott ...


Sumka annyira elfáradt a sok hiábavaló gondolkodásba, hogy lábai egyre nehezebben járták a hazáig még hátralevő utat ... Majd, amikor végre valahára a kertkapujukhoz ért, ismét meglepődve látta, hogy hajnali időben, mint ahogyan minden nap történni szokott, kis családja az állatkák körül szorgoskodott. Nagymama pedig a házban készítette a reggelit ...

- No, te Sumka fiam! Mikor surrantál ki, hogy nem vettelek észre? - kérdezte huncut mosollyal a nagymama ...

- Oh, nagyikám, biztos éppen másfelé fordultál, ezért nem vettél engem észre...

- Meglehet az bizony Sumka fiam, de most már aztán moss kezet alaposan, és gyere reggelizni! Hamarosan jönnek a többiek is.

- Igen, nagyikám, azonnal jövök... ám elébb kis szobájába indult, hogy biztonságba, de mindenekelőtt vízbe tegye a csodaszép virágcsokrot. ... S akkor ismét nagyon nézett Sumka, mert a csokorba kötött szépséges ragyogó virágok megszólították őt.

- Sumka, Sumka! Kérünk szépen téged, tegyél egy tálba friss kútvizet, és oda tegyél bele bennünket. Ott majd kedvünkre leszünk addig, ameddig nem viszel el minket szépséges kedvesedhez.

- Jól van, jól van - és máris térült-fordult Sumka, magához vett egy szép kerek tálat, kisietett vele a kúthoz, friss hűs vizet mert bele, majd beletette a szépséges, ragyogó virágokat.

- Köszönjük Sumka! - örömködtek a virágok ...

Mire Sumka a reggeliző asztalhoz telepedett, már a többiek is lecsüccsentek, amikor valaki kopogtatott az ajtón.

- Gyere beljebb! - szólt a nagyapa ... Az ajtó kinyílt, s a két erdőkerülő lépett be rajta. Sumka hirtelen annyira meglepődött, még arra is gondolt, talán miatta érkeztek az erdőkerülők ....

- Mi szél hozott erre titeket? - kérdezte nagyapa - s, ha már itt vagytok, jertek egyetek velünk! - invitálta nagyapa a két erdőkerülőt, akik faluszerte mindig nagy tisztességnek örvendtek .

A két erdőkerülő köszönettel elfogadta a szíves invitálást, s jóízűen falatoztak a család többi tagjával, miközben elmesélték, mi szél fútta őket Sumkáék háza tájékára ...

- Bizonyára ti magatok is készülődtök a hétvégi virágmulatságra ... , ha igen, örömhírt hoztunk nektek is.

- Igen, mi is készülődünk - mondta nagyapa - de mondjátok nagy tiszteletű erdőkerülőink, mi az a nagy örömhír? -, mert bizony mondom, kíváncsivá tettetek ...

- Mint tudjátok, mi nap, mint nap az erdőben járunk-kelünk, mely oly szépséges, virágos, bogyós, bokros, szivárványos, hogy hozzá foghatót nehezen lehet feltalálni, de a mai hajnalok hajnala minden eddigi napnál káprázatosabb volt. Elmeséljük hát nektek is, mit láttunk:


Ezen kerekedő hajnali időben - folytatták történetük az erdőkerülők -, szempillantásnyi pillanat alatt csoda szép virágok bújtak ki az erdő mélyében, s oly pompázatos illatukat ontották, hogy nincs arra sem szó. Mesébe illő pillangók repkedtek a pompázatos virágok között, majd dalra fakadtak, s a dalra, melyet mindannyian énekeltek, a virágok páros táncot lejtettek ... Majd a két erdőkerülő a tátott szájú családnak így szőtte tovább igaz történetét:

S akkor a legszebb virág, mely a többi között nem csak a legszebb volt, de a legnagyobb is, így szólt hozzánk: - "Menjetek Ti Erdő Legkedvesebbjei, tudassátok a chillibelli dolgos emberekkel, hogy a jövendő virágmulatságra megajándékozzuk őket az erdő különleges virágaival. Jertek hát, szedjetek belőlünk!

A nagy álmélkodástól az asztal körül mindenkinek megállt a kezében a kanál, a kanalak vagy a kásás tálban maradtak, vagy afölött ... Még ily csudás hírt! -  alig akartak hinni a fülüknek ...

Sumka mélyen hallgatott, ám a két erdőkerülő szája szélében halovány mosollyal szemügyre vette Sumkát, mintha így szerették volna Sumka tudtára hozni, hogy tudják ám, amit tudnak! ...

- Jól van, akkor mi megyünk is tovább a dolgunkra - szólt a két erdőkerülő megköszönve a finom reggelit.

Ó, még annyit, ne felejtsétek el, hogy az erdei virágokhoz hajnali időben induljatok ... akkor, amikor még éppen csak, hogy kerekedik a hajnal ...

- Így lesz! -  nyugtázta nagy izgalommal nagyapa, és a többiek is - majd buzgón tovább folytatták a falatozást ...

Falatozás közben elhatározták, hogy másnap, ahogyan tanácsolták nekik, mindnyájan a kerekedő hajnaltájban indulnak viráglesre, s persze virágszedésre is.

S miközben a chillibelli népek dolgoskodtak, szorgoskodtak, ettek, pihentek,szunyókáltak is, és izgatottan tervezgették a közelgő virágmulatságot, az erdőben sem tétlenkedtek a tünde-, manónépek, s persze a titokzatos különös hajú, ruházatú erdei anyóka sem.

A tündér, manónépek, s az erdei anyóka a Csodálatos Természet kifogyhatatlan nektárjával locsolgatta a káprázatosabbnál káprázatosabb virágokat, hogy e nem földi csodálatosságok a legkülönlegesebb pompázatosságukban fogadhassák az embereket... Mert mindnyájan jól tudták, hogy az a kerekedő hajnali idő egy kiváltságos ajándék, s idő az embereknek, és ki tudja, lesz-e majdan ismét, vagy sohasem.

S miközben Sumkáék az igazak álmát aludták, lassan közelgett a kerekedő hajnal is, hogy a mindig cserfeskedő, sürgő-forgó, libbenő - lobbanó chillibelli hűvös szellőkkel megcirógassa az emberek orrát, - nosza ideje kikelni az ágyból! ...


S miközben a kerekedő hajnal a chillibelli honos szellőkkel nem csak Sumkáék orrát bigyergette, bugyorgatta, a falu felé édes-illatos nektárcseppeket vitt sok-sok szépséges tündér pillangó ... Majd az édes-illatos nektárcseppek mind lehulltak egy-egy kerti virágra, és a környező mező összes virágjára méltóképpen készülődvén a hétvégi nagy virágmulatságra.

Mert tudjátok meg, hogy a Titokzatos Nagy Természet Örök Fejedelme hatalmánál fogva összehívta minden fényeket, napos sugarakat, üdítő szellőket, felhőpárás hajnalhasadásokat, hogy azon a napon segítsék a chillibelli dolgos népeket, hogy a virágmulatságot méltóképpen megülhessék. Legyen ez ajándék a chillibelli dolgos, igen jó népeknek, de egyúttal emlékezetükre is lehessen, hogy soha ne felejtsenek el igen jó embereknek maradni, és ezt az örökséget adják tovább leszármazottaiknak is. Nem hiába forog szószájon igen régóta az a közmondás, hogy: "Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet" ... Mert a jóság, az igazság, bár láthatatlan, de oly fenségesen illatos, mint a legcsodálatosabb nektár illata, s oly szikrázóan fényes, mint amikor a Nap felkelő sugarai egy tiszta vizű tó tükrén megcsillannak.

S minden úgy történt, ahogyan a két chillibelli erdőkerülő mondta .... A chillibelli népek azon a kerekedő hajnalon mind elmentek az erdőbe, és mindnyájan csoda szép virágokkal teli kosarakkal tértek haza. Ám történt még valami más is! ... Amikor a chillibelli népek azon a kerekedő hajnalon járták az erdőt, s szebbnél-szebb, addig sosem látott virágokat gyűjtötték, egyiküknek-másikuknak elfogyott a vize, így vagy egymástól kértek, vagy azon tanakodtak, vajon van-e az erdőn átfolyó patak, hogy a patak vizével enyhítsék szomjukat ...

A chillibelliek nem tudták, hogy bizony van az erdőn nem is egy átfolyó kristálytiszta patak, de az erdei anyókának, a tündéreknek, manóknak e kerekedő hajnalon teljesen más tervük volt.

S, amint telt a láthatatlan idő, bár még mindig úgy tűnt, hogy a kerekedő hajnal hajnalán torpant meg az idő, elfogytak az elemózsiák, és a vizek is, s, akkor láss csudát! A chillibelli virággyűjtők közelében megelevenedett az a titokzatos erdei házikó, ahol Sumka is járt, s tágra nyitott ajtajával, a házikóból szállongó fenséges illatokkal egyre csak csalogatta magához a népeket ...

Aki előszór meglátta, hatalmasat nézett, s sorra mondták, mutogatták egymásnak, mit látnak szemeik, s persze mondanom sem kell, hogy gyors léptekkel iramodtak az orruk után is, a fenséges illatok után ...


Volt ám terülj-terülj asztalkám! ... mindenféle jóságok, szépségek, finomságok sorakoztak az erdei házikó asztalán. Kicsik, és nagyok mind jól megtömték pocakjaikat, majd egy igen kellemeset szunyókáltak az erdei házikó közelében. Aztán az idő hogy, s hogy nem, hirtelen nekiiramodott, már nem cammogott, és ácsorgott egy helyben, hanem egyikről a másikra délután lett. A Nap sugarai, ha addig ontották is a melegüket, már más tájak felé kacsingattak. Chillibellben estének készülődött a Hold, a csillagok is sorra sorakoztak a csillagösvényeken, hogy majd a megfelelő időben bearanyozzák a sötét égboltot...

Kapták ám magukat a szájtáti népek! Mert ki érti meg, hogyan lesz hajnalkerekedésből hirtelen esteledvén ...

Így, hát feltápászkodtak, felkapták csodás virágokkal teli kosaraikat, s mire ott tartottak volna, hogy ismét megköszönjék a csodás vendéglátást, no, és a fenségesen szép virágokat, már nem volt kinek megköszönni, mert hűlt helyét találták a titokzatos erdei vendégházikónak is ... Azért mondom, hogy "vendégházikónak is", mert az erdei anyóka volt, aki oly szívesen fogadta a chillibeli népek apraját -nagyját ... Vagy talán nem említettem?

Beszélgetés közben gyorsabban telik az idő ... így sétáltak hazafelé a chillibelli népek. Vígan, örömködve, jóllakottan, megszépülve... Mert bizony mindegyik chillibelli úgy megszépült, de hogy vajon mitől, bizony még magam sem tudom ... Talán a sok jóságtól, és szépségtől, mely ezen a varázslatos hajnalon megérintette a szívüket ...

A chillibelliek életében már nem maradt más hátra, minthogy a hétvégén megrendezendő virágmulatságra az utolsó munkálatokat még megtegyék. Meg is tették, minden chillibelli szorgosan munkálkodott. A fenségesnél fenségesebb virágokat hűs chillibelli kútvízbe rakták, de, hogy mindenkinek megszólaltak-e a fenségesnél fenségesebb szépségű virágok, még magam sem tudom.

Aztán elérkezett a várva-várt nagy nap, minden chillibelli mulatságra készen indult a helyszínre, mely a kis falucska szélén, egy zöldellő mezőn lett megrendezve. Szép fehér vászonnal terített asztalon sok finom étel és ital várta az ünneplőket, s minden asztalon ott díszelegtek az erdei fenségesnél fenségesebb szépségű virágok is.

Aztán egy nagyot táncoltak, aztán ismét ettek-ittak, és ismét mulatoztak, míg a nagy mulatságolásba annyira el nem fáradtak, s ott, ahol voltak, el is szunnyadtak.

A tájék elcsendesedett, s e csodás éjjelen a fenségesnél fenségesebb virágok is bezárták kelyheiket. A csillagok is felmasíroztak a sötét égboltra, s annak minden szegletét bearanyozták. Másnapra virradóan, amikor egy újabb hajnal kerekedett, a chillibelli népek szívében nagyon hosszú időre otthonra lelt minden fenségesnél fenségesebb erdei virág, mert bizony mindegyiket a tökéletes szeretet, szépség, igazság, s jóság forrásából keltettek életre. Mert mindazok - éljenek bárhol, és bármilyen életkörülmények között -, akik életükben a jóságot, az igaz szeretetet, igaz szépséget, s az igazságot nem csak "használják", hanem minden kerekedő hajnalon velük ébrednek, s esteledvén velük térnek nyugovóra, a leggazdagabbak a világon."

____________________________________________

Készült a :
"Fui, quod es, quod eris sum" A lelked ♥ kertje
gondozásában.   Le Jardinier.