Fairies Garden - Tündérek kertje

A weboldalamon látható sorválasztók, képek,

képes-gondolatok, üzenetek,
egyedi tervezésűek, kivitelezésűek. Származási hely:

A Lelked Kertje.

https://alelkedkertje.ning.com/

A Kerti képek bemutató jellegűek, nem eladók!

Az itt látható írások a "Fui, quod es, quod eris sum" A lelked ♥ kertje kizárólagos tulajdona. Másolásuk, újraközlésük a

"Fui, quod es, quod eris sum" A lelked ♥ kertje

engedélyével lehetséges!

"Fui, quod es, quod eris sum" A lelked ♥ kertje

https://st6.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2854048884?profile=original

"Fui, quod es, quod eris sum" A lelked ♥ kertje

A nadlapuji muzsikás

A NADLAPUJI MUZSIKÁS TÖRTÉNETE.

"Az biztos, hogy Nadlapuj Nadlavara megyében egy meseszép kis falucska, de oly szép, hogy hozzá hasonlót nehezen lehetne találni ... Valóságos gyöngyszem ...

Van neki erdeje, mezeje, tiszta vizű tavacskája, erdeje, mezeje fölébe magasodó fenséges hegyvonulatok, és még a legforróbb nyári napokon is körbelengedezi a falu népét az a különleges illatú friss, hűs levegő ..

S való igaz, bár kissé rejtetten, a Nagy Természet e lágy ölében csendesen élnek itt a jóravaló nadlapuji szorgos, dolgos emberek is.

Széltében-hosszában, amerre a jó ember szeme ellát, a nagy erdő- mezőségek, tavacskák szomszédságában igen jóféle termőföldek terülnek el, mert a nadlapuji emberek leginkább földműveléssel foglalkoznak. Megterem itt mindenféle növény, és finomabbnál finomabb gyümölcsök is. Ez az egyik meseszép hely, de leginkább igaz hely, ahol nincsenek nagyméltóságúak sem, bár egy nagyméltóságú bizony van, ha mondom! Mégpedig a Nagy Természet, de Ő maga a Nagy Természet sohasem kérte, sem nem birtokolta e földi haszontalanságú megkülönböztető címet sem.

Mint ahogyan mindig lenni szokott, a nadlapuji népek már hajnalban elkészülőben voltak, hogy ki-ki elinduljon a földecskéjére, de ennek előtte még az állatkáikat is ellátták. Mert tudvalevő volt a nadlapuji népek körében is, hogy a jó gazda mindenekelőtt az állatkáit tartja jól, majd csak ezt követően tartja jól a maga hasát is.

https://storage.ning.com/topology/rest/1.0/file/get/2854014097?profile=original

"Fui, quod es, quod eris sum" A lelked ♥ kertje

A nadlapuji muzsikás


A kakasok már egy ideje vígan kukorékoltak, s a tyúkokkal boldogan szemezgették a kukoricaszemeket. Akinek volt tehénkéje már a fejést is befejezte, s valamelyik családtag a tehénkével a gazdagon zöldellő mező felé indult. Bárcsak láttátok volna, milyen békésen megfértek a mező felé vezető földúton egymás után bandukolva a tehénkék, s a kecskék is ...

Demeldin mester felesége is éppen, hogy befejezte a tehénkék fejését, s indult volna a tejjel teli vödörrel együtt reggelit készíteni, amikor hangos kiabálásra lett figyelmes ... Mindkét vödröt letette maga mellé, s a hangoskodás irányába fordult ...

- Éppen, hogy reggeledik, s ti már veszekedéssel kezditek a napot? - ripakodott rá a két civakodó közeli szomszédjára.

- Ne üsd bele az orrod szomszédasszony a dolgunkba, hiszen azt sem tudod, mi történt! - válaszolták ingerülten a szomszédok. No, erre Demeldinnének sem kellett több, biztonságba helyezte a két tejjel teli vödröt, majd elindult a szomszédjai felé, hogy megtudja miért kaptak hajba.

- No, halljam hát! Mi az a nagy dolog, amit nem tudtok szépen megbeszélni ...?

- Hát nem tudod szomszédasszony, mi történt? Te talán a tehénkéid mellől tovább sem dugod az orrod ...?

- Megtudom, ha megmondjátok - nevetgélt a megjegyzésen jóízűen Demeldinné ...

- A főbíró betiltotta a mulatságolást, a vidámkodást a falu főterén, tudja szomszédasszony, ahová maga is mindig eljön a férjeurával! ... Most megtudta, mi történt, és mit gondol felőle? - szőtte tovább a mondandóját az egyik szomszéd ... S tudja meg azt is szomszédasszony, hogy itt, ez a fafejű szomszéd, - s ujjal jól megbökdöste a szomszédembert - örül ennek a képtelenségnek, mert nem szeret sem táncolni, sem zenét hallgatni. Azért, mert ilyen magának való fajankó, mások se szórakozzanak ...?

De, hogy ti is megtudjátok az igazságot, e kis hegyi falucskában igen csak zenekedvelő népek laknak. Szeretnek táncolni, énekelni, s nagy tiszteletben tartják a földet, mert a föld adja mindnyájuknak a megélhetést. S amikor betakarításra kerül sor, különösen nagy tisztelettel ünneplik azt meg. De a termények betakarításán innen, vagy túl is mindig számtalan alkalmat találnak az ünneplésre, vigadozásra. De azért azt is el kell, hogy mondjam, mindig a munka volt az első, csak azt követően vigadoztak, mulatoztak ...


Mint említettem, a nadlapuji főbíró intézkedésének következtében Nadlapujban ezentúl tilos muzsikálni, ünnepségeket rendezni, vagyis a főbíró szerint hangoskodni ... Aki ünnepelni, vigadozni szeretne, ki kell mennie a határba, a határszélre, ott aztán kedvére vigadozhat, ünnepelhet, de a faluban nem zenebonálhat. Csakis a kiemelten kezelt ünnepeket ünnepelhették meg Nadlapujban a nadlapuji népek. A népek körében nagyon szomorú visszhangot keltett ez az igazságtalan intézkedés, de nem lehetett semmit sem tenni ellene. Ugyanis a nadlapuji főbíró igen magának való ember hírében állt, aki mindig morcos volt. Féltek tőle a népek, s, ha lehetett, mindig kerülték a vele való találkozást is. Azonban Nadlapujban voltak igen bátor, igazságszerető emberek is, bár elmondhatni, hogy mindegyikük az volt, de a félelem is nagy úr tud lenni.

Tehát, amint mondottam, néhányan összesúgtak-búgtak, hogyan tudnák rábírni a keményszívű főbírót, hogy változtassa meg ezt az igaztalan intézkedését, s minden úgy lehessen, ahogyan eddig is volt. Beszéltek erről, és amarról is, arról is, hogy régebben még néhány takaros menyecskével is össze akarták hozni a főbírót, mert, ha még nem említettem volna, egyedül élt a házában. Nem járt sétálni, a természetet sem kedvelte, mert, ha kedvelte volna, bizonyára nem lett volna ilyen kemény kőszíve sem. De sajnos a nadlapujiak minden kezdeményezése kudarcba fulladt, mert a főbíró hallani sem akart sem természetjárásról, sem hazásságról. Nadlavara megyének a  főméltóságai bizonyára meg voltak elégedve a nadlapuji főbíró tevékenységével, mert esetleges elégedetlenségüknek egyszer sem adtak hangot. Nadlapuj szerény, dolgos népéhez azonban nem illettek sem urak, sem méltóságok, sem főméltóságok, de, hát ahogyan mindig lenni szokott, ha itt nem is voltak, máshol megteremtek ... A kedvüket vesztett nadlapujiak immáron minden kora reggel egykedvűen indultak dolguk végzésére. Nem tudták még elképzelni sem, milyen lesz az a nap, amikor a betakarításokat, szüretelést követően nem ünnepelhetnek. Persze a határra, az erdőszélre kimehetnének ünnepelni, de, hát igaz, ami igaz, vannak köztük idős emberek is, akiknek bizonyára megerőltető lenne az út ... Szegény nadlapujiak munka közben, pihenés közben másról sem tudtak diskurálni, csak erről a szomorú eseményről, így aztán csak az nem hallott erről az intézkedésről, aki nem akart. S bizony meghallották a hegyek, erdők, tavak titokzatos népei is, akiknek bizony nem volt ínyére ez a nagy igazságtalanság. Így hát e titokzatos népek, ahogyan az emberek is tették, összegyűltek, hogy miként segíthetnének a jóravaló, szorgos-dolgos nadlapujiaknak.

A hegyek, erdők, tavak titokzatos népei, ahogyan addig mindig, már nem hallották énekelni a nadlapuji népeket ... Nyomasztó csönd nehezedett a falucskára.
------------


S miközben a titokzatos erdei, hegyi, tavi népek is a megoldásokon törték a fejüket, egyszer csak megszólalt egy manó az egyik manónemzetségből:

- Szeretett népem! Tegyétek a kezembe a megoldás kulcsát. Meglátogatom a konok nadlapuji főbírót, és majd meglátom, mit tudok elérni nála.

- Rendben van, legyen így! - hagyták helyben a többiek. Bár azt még magam sem tudom, hogy melyik napra szánta a manó a konok fejű főbíró meglátogatását, de bízom benne, hogy hamarosan ezt is megtudjuk ...

Telt-múlt az idő, egyik napot a másik követte, hetek, s hónapok teltek egymás után, mígnem egy kellemes késő nyári délutánon nagy hűhó kerekedett a falucska főterén... Szaladtak a népek, hogy megtudják mi történt ... Hát, mit láttak szemeik! ...

A nadlapuji főbíró rohangált ide, s oda, szinte fejvesztetten a város főterén. A népek csak álltak, megdöbbenve néztek, nem tudták eldönteni, mi történhetett vele, ezért többen is úgy gondolták, hogy talán megzavarodott a szerencsétlenje. Mindeközben a főbíró úgy kimerült a rohangálásban és a jajveszékelésben, hogy a főtér közepén díszelgő kicsi szökőkútnál összerogyott. Nem is tudott hosszú ideig egyetlen szót sem kinyögni, csak alig hallhatóan motyogott valamit maga elé.

Mikor a nadlapuji népeknek úgy tűnt, hogy kissé lenyugodott a főbíró, közelebb merészkedtek hozzá, vajon látnak-e valamit, ami magyarázatot adhatna az igen furcsa viselkedésére. De sajnálatukra, semmi különöset nem találtak a főbírón, legfeljebb azt, hogy igencsak ki volt merülve. Aztán azon is tanakodni kezdtek, hogy otthagyják-e a főbíró őkelmét, vagy kísérjék-e vissza a házába... De mert az írnoka, s a házvezetőnője már majdnem a szökőkúthoz értek, így a népek még megvárták, míg a főbírót visszakísérik a házába, majd mindenki más is hazatért.

S amint a népek becsukták maguk mögött házuk ajtaját, bizonyára nem kell különösebben találgatni, hogy miről folytattak élénk beszélgetéseket. Hát bizony a főbíróval történtekről. Mindenki valamilyen nagy bajra gondolt, mely a főbíró ilyetén való viselkedését kiváltotta, de mondanom sem kell, bármiféle konkrét tényről senkinek nem volt ismerete.

Való igaz, hogy a nadlapujiak oldalát igen furdalta, hogy semmit sem tudnak a főbíró körüli eseményekről, így bevallom, hogy az én oldalamat is erősen furdalta, ezért utánajártam, hogy megtudjam az igazságot. Így is lett.

S mert úgy véltem, hogy az igazságot csakis a nadlapuji hegyek, erdők, tavak közvetlen környezetében tudhatom meg, elővettem a hátizsákom, tettem bele némi ennivalót, és vizet is, majd elindultam a falucska határához, majd onnan is tovább folytattam az utam ...

Felettem hatalmasra nőtt hegyek magasodtak, s az erdőben is egyre mélyebbre jutottam, amikor megszomjaztam, és meg is éheztem. No, gondoltam magamban, éppen itt az ideje harapni valamit, s talán pihenhetnék is egy keveset. Így is lett. Csillapítottam éhségemet, szomjamat is oltottam, s ott, ahol éppen voltam el is szenderedtem.


Amíg az erdőben szenderegtem Nadlapujban semmi különös, vagy szokatlan dolog nem történt, és a nadlapuji főbíróról sem esett különösebben több szó, a népek kezdték elfelejteni a nemrég történteket.

Mindenki tette a dolgát, élte az addig megszokott életét. Így hát nem csoda - mivel a különös történetnek nem lebbent fel a titokfátyla -  hogy magam jártam utána ...

S miközben a hajnalokat estidők követték, majd ismét újabb, és újabb hajnalok, én is felébredtem igazán jóleső szendergésemből ... De, hogy meddig szenderegtem, még magam sem tudom. Viszont amire igen jól emlékszem, elmesélem nektek. Figyeljetek hát a történetemre! : 

Határozottan emlékszem, miután egy kiadósat falatoztam, s szomjamat is oltottam, egyre inkább hatalmába kerített az álmosság, ezért leheveredtem a közeli fa tövében, és elaludtam.

Nem tudhatjuk mikor lépünk át egy olyan láthatatlan határt, mely a valóságosnak gondolt földi világból egy másik ismeretlen világba vezet, így az álmok földjére is. Így aztán ne csodálkozzatok, ha úgy szövöm tovább különös történetem, hogy álmomban, igen jóleső szuszmókolásomból valami különösre ébredeztem ...

Különös hangokra lettem figyelmes, de, ami még különösebb volt, hogy mézédes illatokat éreztem ... Kinyitottam szemeim, s láss csodát! Mit láttam! Különös teremtményeket magam körül, s e különös teremtmények valamiből jóízűen falatoztak, s kicsi kulacsaikból jóízűen iddogáltak.

- Uram, Atyám! Kik vagytok, és mit csináltok itt? - kérdeztem bátortalanul ...

- Kik vagyunk mi? Azt jól tudjuk. De ki vagy te és mit keresel itt? -  ezt nem tudjuk - válaszolták szinte egyszerre a különös teremtmények. Egyébként sem szokás emberféléknek itt bóklászni, sem nem szoktak itt szunyókálni ... Nincs neked házad, sem ágyad?

- De szerencsémre van. Gondolkodtam hangosan, és bár nem tudom kik vagytok, és azt sem, hogy hol vagyok, de azt az egyet biztosan tudom, milyen cél vezetett idáig.

- Biztosan tudod? - akkor mondd el nekünk is! - bátorítottak a különös teremtmények. Miközben megpróbáltam gondolataim sorba rendezgetni, mézédes illatú süteménnyel kínáltak, s valamilyen különös itallal, melynek igen jó íze volt., mely leginkább gyümölcsteára hasonlított ... Falatozás, iddogálás közben elmeséltem nekik a különös nadlapuji történéseket a kezdetektől odáig, amikor a nadlapuji főbíró eszeveszetten rohangált, kiáltozott, majd összerogyott a falu főterén lévő szökőkútnál. Megosztottam a különös teremtményekkel a nadlapuji főbíró rendeletét is, miszerint soha többé nem lehet a falucska főterén mulatságot rendezni.

A különös teremtmények figyelmesen meghallgatták a történetem, majd így szóltak hozzám:

-Te emberi teremtmény! Mindannyian jóságosnak látunk téged, így, hát hallgasd meg figyelmesen a mi történetünket, mely minden bizonnyal békés megoldást hoz majd a nadlapuji népek életébe.


S így folytatták tovább az igen különös teremtmények még különösebb történetüket. Figyeljetek jól hát! :

A különös történések nem akkor vették kezdetüket, amikor a nadlapuji főbíró eszeveszetten rohangált ide, s oda, s torkaszakadtából kiáltozott, hanem máskor, sokkal előbb. Mégpedig akkor, amikor egy teliholdas éjjelen a nadlapuji főbíró még a kényelmes fekhelyén sem tudott megpihenni ...

Nem tudott megpihenni sem éjjel, sem nappal, mert a keménysége, a kőszívűsége, még ha a valóságban ez nem is látszódott, kőszerűvé tett mindent a környezetében. Kőkeménnyé, élvezhetetlenné tette minden nappalát, és éjjelét is.

Azonban, mint mondottam egy teliholdas éjjelen, amikor a kőszívű főbíró ismét nem tudott megpihenni, hirtelen hűs fuvallat járta át a szobája légterét, majd egy szempillantásnyi idő alatt az ágya mellett termett egy nem emberféle teremtmény ... A főbíró olyannyira megijedt, hogy kővé meredten ült az ágyában, megszólalni sem tudott.

S e pillanatoktól fogva a különös események sodorták egymást egy olyan irányba, mely megnyugtatóan kívánta rendezni a nadlapuji népek békés életét is.

- No, te rusnya főbíró! - szólalt meg  a manó. Tudod-e miért jöttem el hozzád?

S miközben e szavakat intézte a megrökönyödött főbíróhoz, hegedűjének húrjain foglalatoskodtak az ujjai ... Muzsikára hangolta ...

- Ne, no, nem - nyögte ki a főbíró - mert még most sem ocsúdott fel nagy kábulatából ...

- Akkor ki az ágyból! - ripakodott rá a különös figurájú manó, és nosza, mulassunk egy nagyot, majd rákezdett a muzsikálásra ... S csak muzsikált, s csak muzsikált, abba sem hagyta hajnalhasadásig, s akkor vége szakadt a muzsikálásnak, s a manó is eltűnt.

Mint említettem már, a nadlapuji főbíró ki nem állhatta sem a muzsikálást, sem a jóízű éneklést, mulatozást. Olyannyira nem szerette, hogy a hideg a hátán futkározott, amikor csak egy dallamot is végig kellett hallgatnia.

Nem szerette a természetet, sem a fákat, virágokat, sem az illatos földet, mely a nadlapuji népeknek a megélhetést biztosította. Megtehette, mert ő maga nem kényszerült kétkezi munkára. Az a hivatal, melyet betöltött, biztosította számára a gondtalan megélhetést is.

Nos, mint említettem, a különös figurájú manó az első esetet követően minden éjjel meglátogatta a konok, keményszívű főbírót, és minden éjjel hajnalhasadásig húzta, szusszanás nélkül. A főbíró, ha az ágyában feküdt, vagy ült, vagy éppen idegességében járkált a házában, kénytelen volt a muzsikálást estidőtől hajnalhasadásig végighallgatni, semmit sem tehetett ellene.

De az is kitudódott, hogy a különös figurájú muzsikás manó minden hajnalhasadás előtt megkérdezte a konok, kőkémény szívű főbírót, meggondolta-e magát, hajlandó-e megváltozni? Mert, ha igen, és eztán jó, és jószívű főbírája lesz a nadlapuji népeknek, akkor abbahagyja a muzsikálást is. Azonban a konok kőkemény szívű főbíró összeszorított szájjal, szótlanul ingatta a fejét, hogy nem.


Így, hát ezidáig célhoz nem érvén minden elkövetkező éjjelen a különös figurájú manó meglátogatta a konok, kőkemény szívű főbírót, és húzta, húzta a nótáját egészen hajnalhasadásig.

Azonban egy éjjelen még több manó is tiszteletét tette a főbíró házában, ahol a sok szobában a drága bútorok között egyetlen egy szál virágnak sem jutott hely. Nosza, a manók gondoskodtak a virágokról is. Feltalálták az eldugott, ki tudja mióta porosodó vázákat, vázaalkalmatosságokat, és minden vázába, vázaalkalmatosságba pazar szépségű virágokat raktak. Olyan illat terjengett a főbíró házában, hogy az csuda! A főbíró egy ideig bírta, ameddig bírta, majd nekiiramodott, hogy kifusson a szabad levegőre, de az ajtók érthetetlen módon bezárultak előtte.

A manók sem voltak restek, utánairamodtak, és szépen, kedvesen visszatessékelték, kedvenc karosszékébe ültették. Így ni! Csak kényelmesen!

- Főbíró uram!  Talán nem tetszik az előadás? - kérdezték tőle a manók ...

A konok, kőkemény szívű főbíró szinte fuldoklott a fenséges illatoktól, úgy érezte, nincs levegője, s persze fülei sem bírták a muzsikát hallani. Nagyon kínlódott! Sok más embernek a virágok látványa, illata örömteli érzést okoz, a muzsikaszó szintén, de ez a főbíró szenvedett. S talán felülre türemkedik az egészséges kíváncsiság, is, vajon mi oka lehet a főbíró kőkéményszívűségének, hogy sem a muzsikaszót nem bírja elviselni, sem a szépséges virágok látványát ... Bizony e régi, mélyre temetett titokra is fény derült ...

Jól figyeljetek! Most elmesélem nektek, amit az erdőben a két világ közötti álom-utazásom során megtudtam:

Régen, amikor a főbíró még fiatal legény volt, beleszeretett egy szépséges lányba, aki idősödő szüleivel néhány faluval arrébb élt. A házaspár sokáig várta a gyermekáldást, de a gyermekáldás csak nem érkezett meg, míg nem egy napon csak megtörtént a várva várt csoda, az édesanya gyermeket várt. S, ahogy eltelt az idő, amikor egy gyermeknek világra kell jönnie, megszületett egy gyönyörű leánygyermek. Felcseperedett, és egy pazar táncmulatságon megismerkedett az akkor még igen fiatal, és nagyon jóképű majdani főbíróval. Régen a faluk közösségei összejártak, közös táncmulatságokat is rendeztek, de mára már ez sem így történik.

De visszakanyarodván ezen édes, de keserű történet szálaihoz, a fiatal legény, s a fiatal leány egymásba szerettek. Szinte szerelem volt első látásra. El is határozták, hogy összeházasodnak. A férfiú elmondta szüleinek, mit tervez, s kérte áldásukat frigyükre. De a szülők nem, hogy nem adták áldásukat, egyenesen megtiltották, hogy egy nincstelen leány a családjuk közelébe kerüljön.


A fiú ismét, és ismét megpróbálta jobb belátásra bírni szüleit, s kérte tőlük, legalább engedjék meg, hogy bemutassa nekik a leányt. De a konok szülők nem voltak hajlandók fogadni a leányt. Hallani sem akartak róla. Annál inkább kényszerítették a fiút, hogy apja nyomdokaiba lépjen, ugyanis az apa főbírói hivatalt töltött be abban a faluban, ahol a család élt. A fiúnak ki kellett tanulni a főbírói tudományt, ezért messzi országba küldték, s hosszú ideig haza sem látogathatott. S, ahogy telt az idő, a fiú igen megokosodott, kitanulta a főbírói tudományt, s dolga végeztével hazatért.

S akkor hatalmas fájdalom ütötte szíven, mert megtudta, hogy ameddig ő messzi földön tanult, szerelme a nagy bánatba belehalt. Elment a temetőbe, megkereste kedvese nyughelyét, mely telis-tele volt szebbnél szebb virágokkal. A virágok a Nap felé forgatták kelyheiket, s úgy tűnt, hogy oly boldogok, és oly szépségesek, hogy nincs arra szó ... S akkor a mély fájdalom szinte eszét vette a fiúnak, dühödten letarolta a sok szépséges virágot kedvese sírhantjáról, lelke mélyén ezt kiabálva: "Milyen jogon pompáztok itt ti semmirekellők, mikor szépséges kedvesem halott ...?"

A fiú kedvese sírhantját soha többé nem kereste fel, s olyan messze költözött, amilyen messze csak tudott. Így lett aztán a fiúból felnőtt ember, majd, ahogyan telt az idő, Nadlapuj főbírája.

Szomorú történet ez ... , és még szomorúbb, hogy kőkemény szívűvé tett egy olyan embert, akinek annak idején érző, szerető szíve volt.

De ismét visszakanyarodván azon éjjelhez, amikor a muzsikás manó húzta, húzta, ahogyan csak tudta a muzsikát, egyenesen a főbíró fülébe, s a többi manó csodálatosabbnál csodálatosabb virágokkal díszítette fel a főbíró házát azon a csodálatos éjjelen, mert bizony igen csodálatos, s igen különleges éjjel volt az, meglátogatta a főbírót valaki.

Azon az igen csodálatos, misztikus éjjelen a Jó Isten igen nagy kegyelme által a hajdani kedves megjelent a főbíró előtt. Csodaszép fátyolszerű ruhát viselt, orcája hamvasságán az örök hazának minden szépsége, igazsága, s jósága tükröződött .., s hajában egyetlen egy szál virág díszelgett. A hajdani szerelmes fiatal férfiú most már őszülő halántékkal még mindig karosszékében ült ... Talán éppen akkor is a megszabadító halált várta, hogy a tragikus régmúltban gyökeredző szenvedései örökre véget érjenek ... Ám Isten útjai kifürkészhetetlenek ...

A kőkemény szívű főbíró szemei forró könnyektől váltak fátyolossá ... , s emlékezett ... Emlékezett egy csodás nyári holdvilágos, csillagfényes éjszakára, amikor szépséges kedvesével egy tó partján üldögéltek, s ő egy virágot tűzött a leány hajába. E virágot ismerte fel a leány hajában ... S akkor a szigorúan mérő idő is megállt .., nem lépte tovább a pillanatokat ... E nagy kegyelem "pillanataiban (...) Isten végtelen szeretete magához ölelte a kőkemény szívűvé lett főbírót ...


A szeretet végtelen! A szeretet mindenre képes! A szeretet a legnagyobb erő, s a leggyengédebb érintés ... Megingathatatlan kőszikla, lágyan aláhulló szitáló esőpermet, frissítő hűs szellő, éltető, melengető napsütés ...

Mit szeretnél a szeretettől? Amit szeretnél, éppen, amire szűkséged lenne, a szeretet azt adja majd neked is.

Így történhetett meg, hogy a kőkemény szívűvé lett főbíró szíve ismét úgy doboghatott, mint egy szeretettől ékes, fényes ember szíve ... S akkor a Jó Isten végtelen kegyelme által a hajdan élt szépséges leány azt az egyetlen szál virágot a főbíró kezei közé ejtette .. Örök mementóul, mert az igaz szerelmet még a halál sem zúzhatja széjjel.

S akkor az idő ismét meglepte a pillanatokat, a muzsikaszó elhalkult, majd végleg elhallgatott, mert ismét hasadt egy új hajnal ...

Azon a napsütötte, pajkos szellő fújta reggelen a nadlapuji népek apraja-nagyja a falucska főterére indult megkukucskálni, milyen készülődés vette kezdetét ... Hát mit láttak szemeik! Virágosládák sorakoztak itt-ott, s amott, bennük szebbnél szebb virágokkal ... szorgos dolgos emberek asztalokat, székeket raktak a térre, és még az asztalokon is virágok díszelegtek .. Megint amott meg muzsikások hangolták hangszereiket, s a falu kifőzdéjéből fenséges illatok szálltak mindenfelé ...

- Mi történik itt? - kérdezték egymástól a falubeliek ...

A nézelődők egyre többen lettek, ámultak-bámultak, csodálkoztak, és válaszok híján is lassan megértették, hogy itt bizony valami nagy csoda történt. Így is volt. A legendás nadlapuji muzsikás pedig a "színfalak" mögött csendesen meghúzódva kísérte figyelemmel az eseményeket, majd egy jó nagyot húzott a kulacsából, kacsintott is hozzá egyet-kettőt, s a különös figurájú manó alakja mielőtt még köddé foszlott volna, egy széles mosolyra tárta ajkait ...

A nadlapuji népek élete így lett ismét békés, örömteli. Mert amikor az élet mind ez idáig tartó derűsége, sokszínűsége borúsra, színtelenre változik, Istennek még akkor is van hatalma a borúra fényt -, derűt vinni, a színtelenségre szépséges szivárványszíneket ..."

  Le jardinier.

____________________________________________

Készült a : "Fui, quod es, quod eris sum" A lelked ♥ kertje

gondozásában.  Le Jardinier.